„A mosolyunk a maszk alatt is töretlen”
Interjú Németh Franciskával
Évekkel ezelőtt a Barátok közt című sorozatban láthatott a közönség, majd szakmát váltottál és ápoló lettél. Mindig sejtetted, hogy végül az egészségügy lesz a hivatásod?
Az egészségügyi érdeklődésem mindig is megvolt, már gyerekként is a traumatológia felé vonzódtam, ami hetedik éve a munkahelyem. Csak időközben mindig jöttek kitérők – akárcsak a Barátok közt –, a sorozat után felvételiztem az orvosi egyetemre, akkor orvos szerettem volna lenni. Az én nézőpontomból tekintve az, ahol most tartok, egy logikus célállomás, de tény, hogy időközben sok lehetőség megtalált. Nagyon hiszek abban, hogy nem lehet „mi lett volna, ha?” nyitott kérdéseket magunk mögött hagyni, mert az utána egy életen át nyomaszthatja az embert, így bármilyen lehetőségem is adódott, akár a sorozat, akár később az MTV, vagy épp a Cápák között című műsor, mindig belevágtam, és egy percig sem bántam meg egyiket sem.
Nagyon hálás lehetek azért, ami a karrierem során történt – nagyon kivételezetté tesz engem. Tudom, hogy ez nem adatik meg mindenkinek. Mindig az egészségügy volt az a terület, ami után egy kicsit utána kellett mennem, ezért kellett hajtanom, tanulnom, az egyéb lehetőségek pedig mindig megtaláltak.
Teljesen. Soha nem voltam egy klasszikus otthon ülő anyuka típus, de az elmúlt másfél év nálunk is már ennek a jegyében zajlott. Sokkal másabb ez az élethelyzet most, mint amikor egy gyerek mondjuk óvodában van. Lelassultam, ami abszolút jó hozomány, hiszen előtte hónapokon át keményen dolgoztunk azon a pszichológusommal, hogy visszább vegyek a tempóból. De persze érezzük a kórházban is a változást, hiszen 12 órákat töltünk el FFP2-es maszkban, arról nem is beszélve, hogy sajnos nekünk is volt olyan rokonunk, akit elvesztettünk a vírusban. Mind tudjuk, hogy ez most egy kollektív trauma, és én is érzem magamon, illetve a környezetemben élőkön is, hogy mindenki megszenvedte az elmúlt másfél évet. Ez egy közös feldolgoznivaló, amit valószínűleg viszünk még magunkkal jó ideig.
Azt már tavalyelőtt is tudtuk, hogy 2020 a WHO döntése szerint az ápolók és a szülésznők éve lesz. A kampány előkészítésében aktívan részt vettem magyar oldalról, a projekt célkitűzése pedig az volt, hogy az egész világ az ápolókra figyeljen 2020-ban. Amikor elkezdődött a járvány, akkor otthon ültem és fogtam a fejem, hogy: „Te jó ég, vigyázz, hogy mit kívánsz!” Nyilván erre senki nem gondolt akkor, de tény, hogy az elmúlt időszakban jóval nagyobb figyelmet kap ez a szakma. Egy ápoló munkája akkor jó, ha nem látványos. Hiszen mire törekszik egy ápoló? Hogy az ember önállóságát visszaadja, ez pedig – ha jól tesszük a dolgunkat – nem látványos dolog. Amíg nincs az embernek semmi baja, addig észre sem veszi, hogy veszi a levegőt, míg szegény covidos betegeink minden egyes levegővételért megküzdenek. Küldetéstudatomnak tekintem, hogy népszerűsítsem az ápolói szakmát, hiszen tudom, hogy globális szinten nagyon kevés az ápoló. És tény, hogy a hivatásválasztás előtt álló fiatalok nem abból fognak tájékozódni, hogy mi egy szakmai konferencián arról beszélünk, hogy ez egy csodálatos hivatás. Az, hogy a pandémiás helyzetben az ápolókra sokkal nagyobb figyelem hárul, segítheti azt, hogy a világszinten kritikus ápolóhiány talán enyhülni tud.
Főleg, hogy sajnálatosan az ápoló szakmával kapcsolatban nem feltétlen pozitív kép van az emberek fejében...
Az ápolói szakma újradefiniálása az emberek tudatában szerintem rendkívül fontos, hiszen sokak fejében valóban egy olyan kép él most, ami egyrészt nem felel meg a valóságnak, másrészt pedig sajnos nem jó irányban tér attól, ami a valóság. Van olyan ápolónk a kórházban, aki sürgősségi mesterdiplomás ápoló, olyan kompetenciája és hatásköre van, ami szakmailag is kihívás, ha csúnyán szólva csak a „menőségi faktort nézzük”. A másik fele pedig az, hogy aki ilyen magas szintű tudással rendelkezik, az jól is keres, ami felülírja a szintén berögzült rossz gondolatot, miszerint „ha te ápoló vagy, akkor nem kereshetsz jól”. Lehet vele jól keresni, de sokat kell érte tanulni – mint mindenhol máshol.
Fel szokott merülni, hogy „nem erre esküdtek fel az egészségügyi dolgozók”. Igen és nem. Ez valóban extrém terhelés, és igen, egy egészségügyi dolgozó tudja, hogy mi az a világjárvány, de attól még ez nem könnyű helyzet. Amikor az ember elveszít egy beteg, az iszonyatosan megterhelő, amikor sokat, mert a betegség természete annyira agresszív, akkor azt nagyon nehéz feldolgozni. Bár én nem covid-osztályon dolgozom, de az első perctől kezdve felnéztem azokra a kollégákra, akik ott küzdenek nap, mint nap. Látom azt, hogy mennyire rátermettek, kétségtelenül elhivatottak, nem is beszélve a szervezőkészségükről, egész egyszerűen le a kalappal mindenki előtt.
Rengeteg covid-szűrést végzünk el egy nap, hiszen gyereket úgy nem veszünk fel az osztályra, hogy ne tesztelnénk őt, illetve a szülőt. Épp ezért mi is találkozunk covid-betegekkel, sok esetben épp tünetmentesekkel. Nagyon máshogy dolgozunk, mint másfél évvel ezelőtt. Akkor nem, hogy maszk nem volt, de a gyerekeket egy-egy vizsgálat közben plüss figurákkal tudtuk szórakoztatni, kis meglepetéseket adhattunk a vizsgálatok után, és mindig, mindenki hatalmas, széles mosollyal mászkált. Most pedig mindannyiunk érdekében, de hatalmas óvintézkedések vannak. A mosolyunk a maszk alatt így is töretlen, és szerencsére több gyerek is jelezte, hogy ő tudja, hogy mosolygunk rá a maszk alatt, ők látják…
