Utánozza őket!

Mindig arról van szó, hogy mi mindent kell még a gyerekeknek megtanulniuk. Miközben a felnőttek is határozottan sok mindent elleshetnének a kicsiktől.

Tulajdonképpen fixen megbeszéltük: szombaton egész nap csak játszani fogunk. A gyerekek egész héten ezt a napot várták, kiválogatták a legókockáikat, szépen felöltöztették a babáikat, és kitaláltak egy egészen új UNO-változatot. „Ma egész nap velünk játszol, ugye, anya?” – kiabálták rögtön ébredés után, majd pedig önként és dalolva rohantak a fürdőszobába fogat mosni. De mielőtt még megették volna a nutellás kenyereiket és az epres kukoricapelyhüket, valamint kiitták volna a kakaós csészéiket, már meg is szólalt anya telefonja. Miután letette, csak ennyit mondott: „Csak még egy e-mailt kell gyorsan megírnom, és már kezdhetjük is!”

Az egy e-mailből három lett, és míg a második válaszára várt, feltűnt neki, hogy a padló nem különösebben tiszta. Amikor pedig már az egész lakásban csillogott a padló, gyorsan még az ablakokat is lemosta. Sötétedett, amikor végre együtt elővették a játékszereket. Amikor is újra megszólalt a telefon. „Anya, ne!” – kiabálták a gyerekek. Ő sóhajtott egyet. „De hisz’ meg kell néznem gyorsan, hogy ki keres” – mormolta, és a hangján egyértelműen érezni lehetett, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri. „Miért? – kérdezték a kicsik. – Miért nem játszol inkább most egyszerűen csak velünk?”

4 CSALÁDI FILM, AMELY RÁÉBRESZT A CSALÁD FONTOSSÁGÁRA

Jó kérdés

A válasz pedig: mert a felnőttek túl ritkán teszik fel a „Miért?” kérdést. Ahelyett, hogy megkérdeznék maguktól, hogy okvetlenül bekapcsolva kell-e maradnia a mobiltelefonnak egy kellemes családi szombaton, inkább egyértelműnek veszik, hogy állandóan elérhetőnek kell lenniük. Ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, hogy egy háztartási problémára nem találhatnak-e esetleg egy másik megoldást, inkább automatikusan végigzongorázzák a teljes takarítóprogramot.

Azok számára, akik bátran kérdeznek, az élet tele van meglepetésekkel. És a kor előrehaladtával épp ezen kérdések elől szeretünk annyira kitérni. Nagy kár, mert pont ez teszi szürkévé a mindennapokat. A fiatalabbak várják az újat, az előreláthatatlant, és mindent egészen pontosan tudni szeretnének. A felnőttek, akik – legalább néha-néha – hasonlóan gondolkoznak, sokszor meglepve állapítják meg, hogy milyen hihetetlenül könnyűvé válnak bizonyos dolgok, ha az állandó akadályokkal nehezített, megszokott vágányról letérve egy egészen új utat vágnak maguknak. És rájönnek arra is, hogy mennyi dolgot (újra)tanulhatnak a gyerekektől.

Apró dolgokat észrevenni

A felnőttek sokszor nem látják a fától az erdőt, a kicsik viszont egy séta során is egy igazi csodavilágot fedeznek fel: észreveszik a pompázatos pillangót a csillag alakú virágon az elképesztően magas fenyő érdekes formájú törzse mellett, mely fa kérgének is különleges mintázata van, és elámulnak az egyik kígyó formájú ágon ülő kismadár csodálatos éneke hallatán. A kicsik még minden apró részletre felfigyelnek, és ha valami mégis hiányozna, azt kiegészíti a fantáziájuk. Ha a kicsik színes történet formájában mesélnek arról, amit láttak, azt nem szabad mihaszna álmodozásnak titulálni, hanem meg kell hallgatni őket. Sokszor a gyerekek történeteiben találhatjuk meg azt az inspirációt, ami épp hiányzott az életünkből. Ezenkívül megtanítják nekünk, miként láthatjuk meg mi is a különlegességet a mindennapokban, amire végre mi is rácsodálkozhatunk.

Előítéletek nélkül élni

A ruházat. Az akcentus. Az autó. A mobiltelefon-modell. A jegygyűrű. A szakma. A közös ismerősök. Olyan sok dolog van, ami a felnőtteket megakadályozza abban, hogy előítéletek nélkül alkothassanak véleményt valakiről. A gyerek számára mindez mellékes. Ők nem azt nézik, hogy kinek mije van, és hogy ki mit ért el az életben, hanem csak azt, amit éppen csinál. És nem tudják valakiről megmondani a kiejtése alapján, hogy honnan jött, csak azt hallják, amit mond. Ez a nagyok számára is példaértékű lehet.

»Egész életemben azt tanultam, hogyan rajzoljak úgy, mint egy gyerek.« Pablo Picasso

Élvezni a pillanatot

A jelen az az időszak, amiben már a jövő is benne van, mielőtt múlttá válik? Sok felnőtt pont így tekint rá. Folyton a terveikkel vannak elfoglalva, vagy valami olyan dolgon rágódnak, ami már megtörtént (és ráadásul változtatni sem lehet már rajta). Igaz, a gyerkőcök is lázasan készülnek egy-egy nagy eseményre, viszont nem folyton a „holnap” jár a fejükben. Az elvesztett dolgokat intenzíven, röviden és gátlások nélkül siratják meg – hogy aztán rögtön az új dolgokra tudjanak koncentrálni. A testvérekkel és a barátokkal való vad veszekedéseket pont olyan gyorsan felejtik el, mint amilyen hirtelen egymásnak estek. Lökdösődnek, birkóznak, ordítoznak – aztán nem sokkal később együtt játszanak tovább a legnagyobb békében.

ÍGY FEGYELMEZZÜNK KIABÁLÁS NÉLKÜL

Ami a szívükön, az a szájukon

A gyerekszáj az igazságot hirdeti. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a felnőttek állandóan hazudoznak. Egy ötéves a vendégekkel teli étteremben azt mondja a pincérnek: „Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy még egy desszertet is rendelni tudjunk magunknak.” Ki merné ezt felvállalni a 9 évesnél idősebb korosztályból? Pedig nyugodtan lehetnénk néha ilyen téren is kicsit bátrabbak. Ráadásul a kíméletlen őszinteség nagyon bájos is tud lenni – főleg akkor, ha bókokról van szó.

Kreatívnak lenni

„Már nagyon fiatalon tudtam, hogyan kell úgy rajzolni, mint egy gyerek” – mondta egykoron Pablo Picasso. A világhírű festő sokszor megállt az utcán, hogy nézze, ahogy a gyerekek krétával az úttestre firkálnak, és megfigyelte, hogyan ábrázolnak egy arcot oldal- és elölnézetből egyidejűleg.

Ám nemcsak a művészek tanulhatják meg a gyerekektől, hogyan oldhatják ki a bennük rejlő kreatív potenciált. A szülők is, akik a gyermekeikkel rajzolnak, barkácsolnak, pantomimeset játszanak vagy vidáman szerepjátszanak, edzik a spontán kifejezőkészségüket és a fantáziájukat. És akinek nincs gyermeke? Az meghívhatja a barátait egy játékos estre: a mókázást komolyabban fogják venni, mint a szabályokat!

Levezetni a feszültséget

Természetesen egy harmincéves nem vághatja magát földhöz egy szombat délutánon a szupermarketben, ha – fogyókúrája ellenére – szeretne kapni egy csokoládét. De a szabadban tett séta során, távol a többi embertől, vagy otthon, egyedül a lakás négy fala között, egy kiadós kiabálás néha kifejezetten jót tesz. Frusztráció és düh ellen kiváló gyógyír, ha az öklünkkel egy nem túl kemény tárgyat ütögetünk. Az ideális eszköz természetesen egy bokszzsák. De ha más nincs a közelben, egy párna is megteszi.

Teljes szívből nevetni

Egy felnőtt állítólag 15–20 alkalommal nevet naponta – ezzel szemben egy gyermek körülbelül 400-szor. Ennek az az oka, hogy a felnőtteknek nincs min nevetnie? Ez nem teljesen igaz. Végtére is a világ tele van viccekkel, vidám mémekkel, jó komédiákkal, és hús-vér emberekkel, akik társaságában csodásan lehet szórakozni, feltéve, ha nem csak azért találkozunk velük, hogy a munkahelyi krízisekről, a politikáról és a hétköznapi problémáinkról beszélgessünk.

Aki teljesen tudatosan csinál olyan dolgokat, melyek egyszerűen csak örömet szereznek neki, és közben egy kis mókázást is engedélyez magának, az nemcsak a rekeszizmát dolgoztatja meg, hanem az egész testével jót tesz. Nevetni egészséges. Egy tipp: szervezzen sok programot a gyerekekkel – az ő nevetésük igazán ragályos.

Segítséget kérni

„Anya!”, „Apa!”, „Tanár néni!”, a gyerekek gyorsan hívnak egy rokont vagy valaki mást, ha segítségre van szükségük. Minél idősebbek leszünk, annál nagyobb lesz az igényünk az autonómiára. És annál nehezebben látjuk be, ha valamit egyedül nem sikerül elvégeznünk. Pedig ez nem feltétlenül jó…

A gyerekektől megtanulhatjuk felvállalni a gyengeségeinket. Sokszor kétségbeesetten próbálunk valamit egyedül elintézni, pedig karnyújtásnyira lenne a segítség, csak kérnünk kellene. Igaz, hogy már nem rohanhatunk a szüleinkhez segítségért, de a társunk, a barátaink és a kollégáink éppolyan készségesen támogatnának minket. Még a saját gyerekeink is szívesen hasznossá teszik magukat, ha engedjük nekik, és nem veszünk ki azonnal mindent a kezükből. És ebből ők is tanulhatnak valami fontosat: néha a felnőttek is segítségre szorulnak. És egy kis szerencsével ez akkor is eszükbe jut majd, ha ők maguk is felnőnek.

Amit a felnőttek a gyerekektől tanulhatnak