Interjú Leblanc Gergellyel

Az Operaház fiatal csillaga, Leblanc Gergely gyerekként került a balett világába, s mára nem csupán hazánkban, hanem a nemzetközi szakmában is kivívta az elismeréseket.

Amikor az interjút egyeztettük, éppen Oroszországban voltál. Csak nem egy előadáson?

De! Pontosabban a 17. Dance Open rendezvényen léptem fel – ezt a világ legnagyobb balettgálájaként tartják számon. Egy egyszerű duettet vittem egy kedves kolléganőmmel, Tatiana Melnikkel, de annyira izgultam végig, hogy teljesen elfáradtam a kétnapos kis út végére. Mindig óriási öröm nagy szakmai tekintélyekkel egy színpadon állni. Remélem, még sok hasonlóhoz lesz szerencsém.

Ugorjunk vissza egy kicsit a kezdetekhez! Hogyan kebelezett be a balett világa?

Nyolcéves voltam, amikor az édesanyám kezdeményezésére elmentünk a Magyar Táncművészeti Egyetem felvételijére, de akkor még semmi közöm sem volt a baletthoz. Sőt, hogy őszinte legyek, a sikeres felvételimet követően sem tudtam jó ideig, hogy mit is keresek én ott. Egy régi tanárom – aki három évig tanított engem és nemrég vettem fel vele újra a kapcsolatot – utólag azt mesélte, hogy a harmadik évfolyamos félévi vizsgámon a vizsgabizottság jelezte is, hogy úgy látják, belőlem nem lesz táncos, ne húzzuk tovább egymás idejét, inkább keressek magamnak másik iskolát. De ez a bizonyos tanár látott bennem valamit, és meggyőzte a bizottságot, hogy helyem van ott. Nekem négy-öt év kellett ahhoz, hogy a kezdeti nehézségeken túllendülve elkezdjem megszeretni ezt a műfajt, az ezután jött sikerek pedig folyton motiváltak.

Ha jól sejtem, a sikerekért viszont kőkeményen meg kellett dolgoznod az elmúlt évek alatt…

Igen. Azt gondolom, hogy inkább a szorgalmamnak és a kitartásomnak köszönhetem a sikereimet, semmint az adottságaimnak. Utóbbi esetében nem vagyok éppen egy született táncművész, vannak nálam sokkal jobb alkattal és hajlékonysággal megáldott táncosok. Viszont ezeket a hiányosságokat tudtam kompenzálni a sok munkával. Nagyon nagy a munkabíró képességem, és nem mellesleg ritkán sérülök le – utóbbi az életmódomnak is köszönhető.

INTERJÚ GUBÁS GABI SZÍNÉSZNŐVEL

Ezek szerint az életmódodat is a tudatosság jellemzi?

Inkább azt mondanám, hogy odafigyelek magamra. Nincs két egyforma napom, az étkezéseimet pedig mindig az adott napomhoz igazítom. Amikor fontos próbám vagy előadásom van, akkor tudom, hogy nem ehetem tele magam nehéz ételekkel, hiszen teli hassal lehetetlenség jól dolgozni. De ez nem jelenti azt, hogy egy angyal lennék. Amikor lehet lazítani, akkor az étkezésben sem vonok meg magamtól semmit. A kezdeti években sokat olvastam befutott élsportolókról, hogy ők hogyan étkeznek, mennyit pihennek, hogyan élik az életüket. Mindig is példaképként álltak előttem az elhivatottságukkal.

Gyerekfejjel mennyi lemondással járt ez az életvitel?

Aki a táncművészet szakmát választja, az sok mindenből kimarad. A gyerekkorom nem volt túl színes. Reggeltől estig az iskolában voltam, így a játszóterezések, a focizások mind kimaradtak az életemből. A tánc kissé beszűkíti a világunkat, mondhatni egy kis burokban élünk, hiszen jóformán csak erről szól az életünk. Ezért is kockázatos az, ha egy szülő táncosnak adja a gyerekét, hiszen csak hosszú évek után derül ki, hogy kinek mennyire érte meg ezért beáldozni mindent. Nagyon szerencsés vagyok, mert sikerült befutnom mint táncművész, de sokakat ismerek, akik rengeteget áldoztak a táncra, s mégsem jött be nekik.

Lehet ezt a sportot fél gőzzel csinálni?

Nem. Sőt, alapvetően a balett nem egy sport, sokkal inkább művészet, ugyanakkor sok szempontból mégiscsak sportként kell megközelíteni, hiszen ez is egy nehéz fizikai munka. Az a különbség a hobbisportoló és az élsportoló között, hogy míg előbbi az adott edzésről elsétálva visszatér a maga kis életébe, addig utóbbi az ajtón kisétálva is sportoló marad. Azaz figyel arra, hogy mit eszik, az alvás mennyiségére, az életmódjára és még sorolhatnánk.

Színpadi emberként hogy állsz a szépségápolással?

Szerencsére nagyon jó sminkesek állnak a rendelkezésünkre, így nem kell túl sokat foglalkoznom vele (nevet). A szerepek miatt a hajamat például nem nyírathatom az aktuális trendeknek megfelelően, de a borotválkozás sosem maradhat el a fontosabb megjelenések előtt. Ami viszont a tényleges rutinomhoz tartozik, az az, hogy a reggel – természetesen a hatalmas bögre kávém mellett – egy kellemes zuhanyzással indulhat csak jól.

INTERJÚ JAKUPCSEK GABRIELLÁVAL

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívás ebben a szakmában?

Egyrészt az embernek tudnia kell hosszútávon kezelni a lemondásokat, másrészt pedig ott van az állandó nyomás, hiszen azt gondolom, nem titok, hogy az együttesen belül van egy egészséges verseny. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy üvegszilánkot teszünk a másik cipőjébe, de minden nap bizonyítanunk kell, hogy helyünk van a társulatban. És bár ez igen stresszes, nagyon jó hatással van az együttes teljesítményére is.

Vannak olyan időszakok, amikor egy kicsit lazábbra lehet venni?

Igen, a nyári szünetben van néhány hét, amikor minden a pihenésről szól. Olyankor tényleg mindent elengedek egy kicsit, és aktívan pihenek, másképp nem is lehetne bírni az egész éves hajtást. Tavaly nyáron például rengeteget utaztam. Hiszek a semmittevés erejében – és nagyon jó is vagyok benne (nevet). Szerintem idén sem lesz ez másképp…

Egy évig tanultál a londoni The Royal Ballet-ban is. Örök emlék maradt?

Az egy nagyon nehéz időszak volt, nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt gondoltam, hogy kint majd a világ legjobb táncosát fogják belőlem faragni – de ez nem így volt. Nem kaptam meg azokat a lehetőségeket, amiket itthon igen. Kint elenyésző volt a színpadi, gyakorlati tudás szerzésére való lehetőség. Ezzel szemben Magyarországon folyamatosan kaptunk arra lehetőséget, hogy megmutassuk magunkat. A kint létem alatt végig haza vágytam. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy a Magyar Állami Operaházban táncolhassam a nagy szólókat.

INTERJÚ SCHELL JUDIT SZÍNÉSZNŐVEL

Mennyire sínylette meg a testedet a tánc?

A lábujjaim elég csúnyák (nevet). Van egy bokasérülésem, ami úgy tűnik, hogy maradandó lesz. Illetve régebben volt hátfájásom, ami extra odafigyelést igényel mind a bemelegítések, mind pedig az emelések tekintetében. De valamit valamiért. Minden egyes kis sérülés, húzódás és fájdalom egy újabb lépés volt a siker felé. Hiszen nekem a balett nagyon szép részéből is kijut: szuper szerepeket kaptam, nagyon jó csapattal dolgozhatok együtt, és sokat dolgozhatok külföldön is!

Bár még nagyon messzinek tűnhet, de van már B-terved a balettet követő időszakra?

Az biztos, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amiben örömömet lelem. Azt gondolom, hogy a mi generációnk nagyon karrierista, így rengeteg energiát és időt fektetünk a munkába. Éppen ezért, ha valamit napi nyolc órában csinálok, akkor annak olyannak kell lennie, amit szeretek. Ha olyan munkát végzek, amit nem szeretek, az csak megkeseríti az életemet. Abban az illúzióban nem hiszek, hogy a munkám a hobbim, hiszen a munka az munka. De szeretnünk kell azt, amivel ennyi időt töltünk.

Visszagondolva nincs hiányérzeted, hogy a balett miatt kimaradtál valamiből?

Néha sajnálom, hogy a gyerekkorom kicsit üres volt. Sok barátom nosztalgiázik, hogy milyen jók voltak a gimnáziumi vagy főiskolai évek, én ezeket egyáltalán nem élvezhettem ki. Az iskola egy bitang nehéz időszak volt az életemben. Néha elgondolkozom azon, hogy lehet, hogy lehetett volna több időm másra, de mindig arra jutok, hogy nekem megérte ennyi időt és energiát fektetni a balettba, hiszen ennek köszönetem azt, hogy most ott vagyok, ahol. Ha választanom kéne, hogy egy szép emlékem legyen a gyerekkoromból vagy egy ilyen sikeres karrier, akkor most is az utóbbit választanám. Most abszolút a gyerekkori álmaimat élem. Emlékszem rá, amikor még gyerekstatisztaként álltam az Operaház kulisszájában, és arról álmodoztam, hogy egy nap majd én is ott fogok táncolni – és mostanra valóra is vált az álmom.

Volt olyan konkrét szerep, amiről álmodoztál?

A legnagyobb szerepálmom az Anyegin volt, amit azóta sikerült is eltáncolnom. Kisgyerekként azt gondoltam, ha egyszer ezt a szerepet eltáncolhatom, akkor én ott be is fejezem, hiszen mindent elértem, amit el szerettem volna. Persze azóta ezt már másképp gondolom (nevet).